Teljes méretű térkép megtekintése
Őrségi Nemzeti Park
Vas megye délnyugati sarkában találjuk ezt az erdőkkel, ligetekkel szabdalt gyönyörű tájat, ahová a honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. Innen a táj neve Őrség.
Az itt élő emberek évszázadok során alakították ki a táj arculatát apró parcellás gazdálkodásukkal, tájba simuló épületeikkel, mindezt harmóniában a természettel, megőrizve, fenntartva annak sokszínű változatosságát.
A természeti értékek mellett kiemelkedő néprajzi, kultúrtörténeti értékeket hordoz a táj. Ma ezekre az értékekre nemzeti park ügyel, melyet 2002. március 1-jével hoztak létre.
Az Őrségi Nemzeti Park magába foglalja az Őrséget, a Vendvidéket, a Rába folyó szabályozatlan völgyét, (a Belső-Őrséget,) Szentgyörgyvölgy környékét. Összesen 44 település határát öleli fel, közel 44000 ha-on.
Természeti értékek
Természeti viszonyok
Az Őrség hazánk különleges, folyók és patakok által formált erdős dombvidéke, ahol a vizenyős, nehezen járható völgytalpakat dimbes-dombos kavicshátak vonulata övezi. Nyugatról kelet felé fokozatosan ellaposodó dombokat, dombsorokat találunk, ezek fennsíkszerű formát alkotnak. A tájképet a folyók völgyei, valamint a bennük siető patakok teszik tagoltabbá. A terület átlagmagassága a tengerszint felett 250-300 m. A legmagasabb pont Felsőszölnökön a Hármashatár (387 m), a legalacsonyabb a Zala-völgyében Felsőjánosfa határában (191 m) van.
Az Őrség éghajlata átmenetet képez a Dunántúl és az Alpok között, de déli mediterrán elemek is éreztetik itt hatásukat. Így alakult ki a kedvező, ún. szubalpin klíma. A terület legjellemzőbb sajátossága a sok csapadék, az éves csapadékmennyiség 700-950 mm között van, emiatt forrásokban, vízfolyásokban gazdag. Legjelentősebb folyója Rába mely É-ról határolja a területet, emellett kiemelkedő a Zala (Szala), ami Szalafőtől Északra ered és középen szeli át az Őrséget; illetve a Kerka. A patakok felduzzasztásával turisztikai szempontból is jelentős mesterséges tavakat hoztak létre.
A Nemzeti Park felszínét 3 folyónak, a Rábának, a Zalának és az Ős-Murának (Kerkának), valamint ezek mellékfolyóinak hordaléka építi fel. A nyugati részen főként erősen kötött agyagot találunk a felszínen, míg a keleti részeken a homokos-kavicsos rétegek jellemzőek.
A domborzat, a klíma, az alapkőzet és növényzet meghatározzák a terület talajviszonyait. A kötött, agyagos alapkőzetből kialakult talajok erősen vízzáró jellegűek, ezért még a dombtetőkön is igen gyakoriak a vízállások. A talaj kémhatása általában savanyú. A térség legelterjedtebb talajtípusa a pszeudoglejes barna erdőtalaj.
Növénytani értékek
Ha az ŐNP növénytani értékeiről szeretnénk képet kapni, három nagy élőhely csoportban kereshetjük azokat. Nagyságát tekintve az erdők a legszembetűnőbbek. A tájképet azonban dombtetei kaszálórétrek, völgyalji láprétek, apró mocsarak - lápok szabdalják. Az itteni táj 111 védett növényfajnak ad otthont.
Rétek
Száraz kaszálórétek
Az Őrség májusban a legszebb üde zöld erdők, mesebeli tarka rétek fogadják az idelátogatót. A száraz domboldalak kaszáló rétjein a legkülönbözőbb színek keverednek tarka virágszőnyeget alkotva. A réti kakukkszegfű rózsaszínje, a harangvirágok halvány lilája vegyül a bakszakáll és a boglárkák sárgájával, a fehér margaréta fejecskékkel.
Ezeken a száraz réteken májusban tömegesen fordul elő az agárkosbor, amit itt "kakukkvirágnak" is neveznek, kicsit később pedig egy másik egy másik jellegzetes orchidea bontogatja szirmait, a sömörös kosbor.
A nyár kakukkfű- és szénaillattal, pacsirtaszóval, tücsök muzsikával tölti meg a száraz réteket.
Az ősz másféle védett növényeket hoz ezekre a rétekre: pl. az orchideák közül az őszi füzértekercs jellegzetes fehér csavarodott virágzatait fedezhetjük fel, vagy a szártalan bábakalács szúrós virágzata kerülhet a lábunk elé.
A Vendvidék kaszálórétjeinek értékes fajai az alpesi régióból lehúzódó, többnyire élénk színű, apró nedű- és csigagombák. Ezeknek, a magashegységek havasi rétjeire jellemző gombafajoknak a megtelepedését az itteni gazdálkodási forma, a rendszeres kaszálás és szénalehordás segíttette elő. Jelenlétük is ennek köszönhető.
Láprétek
A dombok közti völgytalpakat átszelő hidegvízű patakok mentén dúsfüvű nedves láprétek alakultak ki. E láprétek sok védett növénynek köztük számos jégkorszak utáni, úgynevezett reliktumfajnak adnak otthont.
Áprilisban kockásliliomra bukkanhatunk, májusban a zergeboglár tojássárga nagyságú és színű virágai tűnnek elénk, vagy a kecses szibériai nőszirom alkot lila tengert. Máshol sárga sásliliom díszlik vagy a gyapjúsás fehér pamacsait borzolja a szél.
Találkozhatunk a magashegységekből lehúzódó fajokkal is, pl. a rózsaszín virágú kígyógyökerű keserűfűvel, a réti palástfűvel, mely itt ezen az alacsonyabb tengerszint feletti magasságon is megtalálta életfeltételeit. Ebben nagy szerepe van a domborzat befolyásolta mikroklímának.
A nedves rétek májusi orchideája a széleslevelű ujjaskosbor, melyet bordó-barna foltos leveleiről könnyen felismerhetünk. Júniusban ugyanezeken a réteken egy másik orchidea, a fehér színű kétlevelű sarkvirág virít, de nőszőfüvek virágaira is bukkanhatunk itt. Ugyanekkor virágzik a halványrózsaszín buglyos szegfű.
A nyár derekán kenyérbélcickafark virágai alkotnak fehér szőnyeget, ekkor bontja virágfüzéreit a fehér zászpa is. A nyár vége, pedig a kornistárnicsok tömegével encián kékbe öltözteti a nedves réteket, megtarkítva az őszi vérfű jellegzetes bordó bugáival. Az üde réteket szeptemberben az őszi kikerics halványlila virágai vidámítják.
A nedves rétek kiszáradó széleit az akár másfél méter magasra is megnövő kékperje sárgára színeződött tömegei teszik jellegzetessé.
Erdők
Az Őrség 63%-át borítják erdők, ami az országos átlag 3,5-szerese, így meghatározó szerepük van a tájkép alakításában.
A terület legjellemzőbb erdőtársulásai a kavicshátakat borító elegyes- vagy elegyetlen erdeifenyvesek, melyek miatt "gyántásországnak" is nevezik e vidéket. Az erdei fenyvesek laza lombkorona szintje alatt gyakran alakul ki lombos fafajokból második koronaszint, és fajokban gazdag a cserjeszint is. Ez utóbbi jellegzetes növényei a boróka, a szőrösnyír, a kutyabenge. Lágyszárú szintjük is számos jellemző fajnak ad otthont. A változatos mohapárnák közt korpafüvekkel találkozunk. Leggyakoribb a kapcsos korpafű, ritkább a lapos-, de előfordul a kígyózó korpafű is.
Megtalálható a vörös- és fekete áfonya - mely főként a Vendvidéken gazdagon érleli termését is -, valamennyi körtike fajunk pl. az egyvirágú- a kereklevelű-, az ernyőskörtike. Ezeknek a nyers talajfelszínt kedvelő fajoknak a fennmaradását segítette az avarszedés, ami elsősorban a Vendvidéket jellemezte. Az ősszel begyűjtött avart alomnak használták a tehenek alá, majd a trágyával kevert almot tavasszal kivitték szántóföldjeik tápanyag utánpótlására.
Jellegzetesek a pionír fajokat felvonultató erdőszegélyek, nyíres-csarabos fenyérek, melyek nyers talajfelszínt kedvelő törpecserjéi az áprilisban illatozó rózsaszínű henye boroszlán, valamint a nyár végén szirmait bontogató, szintén rózsaszín virágú csarab.
Az elegyes erdeifenyvesekben is találhatunk orchideákat: májusban kardos madársisakot, júniusban kétlevelű sarkvirágot és nőszőfüveket.
A fenyvesek mellett gyertyános-tölgyesek, bükkösök gazdagítják a tájképet. Ezeknek az üde erdőknek kora tavaszi színpompás növényei a kakasmandikó, a tavaszi tőzike, a sárga tyúktaréj, a hóvirág, a májvirág, a kék csillagvirág,. Ősszel ugyanezen erdőket a sötétkék fecsketárnics és a lila erdei ciklámen tömegei díszítik.
A Vendvidéken a magasabb régiókat jellemző lucfenyő, vörösfenyő, jegenyefenyő és havasi éger is megtalálható. Az erdők alatt farkasboroszlánra, turbánliliomra bukkanhatunk.
A nyár és az ősz különféle gombákkal tölti meg az erdő alját. Találhatunk ízletes vargányát, királyvargányát, sárga rókagombát, érdesnyelű tinórukat, galambgombákat, de látványos légyölő galócát, csúcsos papsapkagombát is.
A völgyekben futó kristálytiszta vizű patakocskák partját égerligetek kísérik a védett struccharaszttal.
Az erdőgazdálkodásnak jelentős szerepe volt ezen a vidéken. Minden gazdának volt kisebb-nagyobb erdeje, amit sajátos módon úgynevezett szálaló-gazdálkodással kezelt. Az erdőből csak a tényleges szükségletének megfelelő méretű és fajú fát vette ki, a keletkezett apró léke,k pedig beszóródtak a környező fák magjaival. Ezzel a gazdálkodási formával többkorú és elegyes erdőképet alakítottak ki, illetve tartottak fenn a következő nemzedék számára is.
Lápok
A felszínig vizes völgytalpakban, lefolyástalan teknőkben jégkorszak végi, ún. reliktum fajokat őrző tőzegmohás lápok alakultak ki.
Lápok ott keletkeznek, ahol a talajvíz egész évben a felszín közelében jár, a vízszint ingadozása kicsi. Kialakulásuk mészmentes, savanyú talajon, az ásványi és szerves anyagokban szegény források felszínre törése környékén történik meg. Típusaik szerint lehetnek forráslápok, fűzlápok, dagadó- és ingólápok.
Az Őrségben és a Vendvidéken a kedvező csapadék és talajviszonyoknak következtében számuk 40 fölötti. A lápokra jellemző a tőzegmohák előfordulása, magas faj- és egyedszáma. A hazai 20 tőzegmohafajból itt 16 megtalálható. Néhány lápon a sokféle tőzegmoha faj mellett a rovaremésztő kereklevelű harmatfű, a vidrafű, a gyapjúsás szép csoportjai is láthatók, de tőzegeperrel és ritka sás fajainkkal is találkozhatunk: pl. szürkés sással, töviskés sással, fekete sással. A lápokat gyakran szőrös nyír és fülesfűz bokrok keretezik.
A Szőce melletti völgyben húzódik a jól feltárt fokozottan védett láprét, melynek bemutatását pallósor teszi lehetővé; szakavatott vezetővel élővilágában főként a késő tavaszi időszakban gyönyörködhetünk.
A lápok jellemzője, hogy a keletkezett szerves anyag egész évben a víz alatt marad, nem tud lebomlani, ezért felhalmozódik, tőzegesedik. A tőzegréteg vastagsága 20 cm-től 2 m-ig változik. A lápok savanyú kémhatású vize jól konzervál, növények, kisebb-nagyobb állatok maradványait épen megőrzi, így pl. a környezetéből behulló virágporszemeket, spórákat is. Ezáltal jó lehetőséget nyújt a múltba tekintésre. Ha a tőzeges rétegeket megfúrják, a fúrómagot mikroszkóp alatt elemzik, az abban talált pollenösszetétel alapján következtetni lehet arra, hogy az egyes korszakokban milyen növényzet övezte a láp környékét. Lápjaink zöme a jégkorszak végén jött létre, több mint húszezer éve, azóta őrzi jellegzetes élővilágát.
Állattani értékek
Az Őrségi Nemzeti Park jellemző élőhelyei változatos állatvilágnak adnak otthont. A hűvös, csapadékos éghajlatú területen elsősorban a tiszta, szabályozatlan vízfolyásokhoz, erdei- és lucfenyves erdőkhöz, láprétekhez kötődő fajok fordulnak elő.
A tiszta vízű patakok pl. Kerka, Kerca és Zala jellemző faja a folyami kagyló és a folyami rák. Ugyanezen kis patakok és mellékvizeik természetvédelmi értékét növelik a hegyi- és a csermely szitakötők jelenléte, a Rábában, pedig jelentős népessége él az erdei szitakötőnek.
A lepkék és a szitakötők közül több olyan faj él az Őrségben és a Vendvidéken, amelynek védelmét nemzetközi egyezmények írják elő. Európai jelentőségű állománya található a nemzeti park területén a vérfű- és zanótboglárka lepkefajoknak, emellett a lápi tarkalepke előfordulását kell kiemelni. A pionír jellegű nyíres-rezgőnyáras-fenyves társulásokhoz, erdőszegélyekhez, kötődik a nagy- és kis színjátszólepke, valamint legnagyobb méretű hazai lepkefajunk a nagy nyárfalepke. A Vendvidék száraz kaszálórétjeinek értékes faja a látványos, ragadozó rablópille, mellyel főként júniusban találkozhatunk. Gyors, harcias mozgásával, élénk citromsárga színével hívja fel magára a figyelmet.
A fenyvesekben erős állományai élnek a sokszínű futrinkának. A dunántúli vizifutrinka előfordulásának alapvető feltétele a tiszta víz és a növényzettel többé-kevésbé benőtt vízpart. Fő élőhelyei a sásos égerligetek. A bükkösök és gyertyános tölgyesek jellegzetes faja a lapos kékfutrinka, amely előnyben részesíti a hűvös és viszonylag nedves erdőket. A számára alkalmas élőhelyeken mindenhol előfordul, de sehol sem gyakori. A gerinctelenek közül említést érdemel még az Európa szerte ritka folyami- és négypúpú karmosbogár, valamint a látványos, sokak által ismert szarvasbogár.
A nemzeti park patakjaiban él a körszájúak közé tartozó ritka dunai ingola magyarországi népességének jelentős része. A térség vízrendszerében előforduló 45 halfaj közül elsősorban a bennszülött magyar- és német bucó, selymes durbincs és homoki küllő Rábában élő állományai emelhetők ki. Rajtuk kívül természetvédelmi szempontból különösen értékes a kőfúró csík és a fürge cselle előfordulása.
A kétéltűek közül 12 békafaj és mind a négy hazai farkos kétéltű egyedei előfordulnak. Az erdei pocsolyákban, források környékén, nedves mohapárnák között gyakran találkozhatunk a hegyvidéki elterjedésű sárgahasú unkával. A gyepi béka szaporodóhelyei a tiszta patakok és a felduzzasztásukkal létrehozott víztározók. A Vendvidéken jelentős állománya él az alpesi gőtének, az árnyas, nyirkos erdőkben főleg eső után foltos szalamandrát is láthatunk.
A madárvilágot főként az erdőkhöz kötődő fajok képviselik. A zavartalan erdőrészekben költő fajok közül a fekete gólya március második felében érkezik meg fészkére, míg a rétisas már a tél közepén fészkeléshez kezd. A ragadozó madarak közül figyelemre méltó számban él a nemzeti park területén a darázsölyv. Zárt erdőkben költ a korán megérkező, jellegzetes hangú kék galamb és a rejtett életmódot élő kis- és kormos légykapó. Európa legkisebb madarainak a sárga- és a tüzesfejű királykának országos jelentőségű állományai élnek a nemzeti park fenyveseiben. Évente változó számban költ itt a fenyőmagot fogyasztó keresztcsőrű és a finom füttyéről könnyen felismerhető süvöltő. Patakok mentén fészkel a hegyi billegető, az idős gyümölcsösök, pedig a kerti rozsdafarkú, a szürke küllő, a búbosbanka és a füleskuvik élőhelyei. A nedves rétek globálisan veszélyeztetett fészkelője a haris tavasszal és kora nyáron hallatja "reszelő" hangját. A rétek kaszálásakor nem repül fel addig, amíg a legkisebb kaszálatlan fűfoltban el tud bújni. E tulajdonságát örökítette meg a régi mondás, mely a mezei munka végeztét jelezte, s így hangzott: "Szorul a haris!".
Az emlősök közül faunisztikai érdekesség három denevérfaj, a horgasszőrű-, a nagyfülű- és a fehérszélű denevér előfordulása. A kisebb termetű ragadozó emlősök közül a nyest és a nyuszt fordul elő nagyobb számban, valamint a fokozottan védett vidra jellegzetes nyomait is felfedezhetjük a Rába és tavaink környékén.
Az Őrség néprajzilag önálló, sajátos kultúrát megőrző táj. Az egyetlen olyan tájegység hazánkban, melynek lakói a honfoglalás óta folyamatosan itt, egy helyben élnek. Az egykori királyi kiváltság levelekben feltüntetett őrállók családnevei ma is élők, azonosak az ezer évvel ezelőtt írottakkal. Méltán nevezzük e tájat az ország egyik legősibb magyar vidékének.
Miután a honfoglaló magyarok birtokba vették a mai Ny-Magyarországot, az itt lévő hegyeket, erdőket, folyókat védelmi vonalul használták fel. Itt húzódott a gyepű határa.
Az Árpádházi királyaink őrállókat telepítettek a vidékre. A szabadalmas őrállók a király emberei voltak, csak neki tartoztak szolgálattal, saját költségükön, saját fegyvereikkel védték a határt, ezért kiváltságokat élveztek, mentesültek mindenféle földesúri teher alól. Legfőbb elöljárójuk az őrnagy, vagy ispán volt, aki 12 esküdttel együtt látta el a bírói és közigazgatási teendőket is. A hajdani őrnagyi székhely Őriszentpéter volt.
Az Őrvidékhez tartozó községek (települések) függetlenek voltak a vármegyéktől, adó- és tulajdonjogi kiváltságokat élveztek, amit többször megerősítettek az idők folyamán. Kiváltságaik a XVII. sz. végéig tartottak, mikor jobbágysorba kényszerítették őket is. Erről is olvashatunk Nemes-Népi Zakál György 1818-ban írodott könyvében, az "Eőrséghnek Leírásá"-ban, mely egyben Magyarország első tájmonográfiája is.
Kultúrtörténeti értékek
Település szerkezeti, építészeti hagyományok
A domborzati viszonyok, a völgyekben összegyűlő sok csapadék, a védelmi célok mind befolyásolták az itteni jellegzetes településszerkezet kialakulását. Az egykori őrállók a dombok tetején, erdei irtásokon alakították ki telephelyeiket. Ezek a néhány házból, a hozzátartozó gazdasági épületekből, udvarokból álló település részek a szerek, amik nevüket az ott élő családokról (Baksaszer, Siskaszer), vagy a természeti viszonyaikról (Keleti szer, Felsőszer), esetleg valami helyi jellegzetességről kapták (Templomszer). A szerek együtt alkották a községeket, melyek nagy része 2-4 szerből állt. A nagyobbak 7-8 szerből. Ennek az építkezési formának a sajátossága a nehéz megközelíthetőség és az elszigeteltség, ami egyben a védelmet is segítette. A szerek több száz méterre voltak egymástól, dűlőutak kötötték össze őket, a köztük lévő ingoványos, mocsaras völgyek és az erdők, pedig rejtekhelyül is szolgáltak.
A Vendvidék települései az Őrséghez hasonló vonásokat mutatnak. Itt a szórvány településforma a jellemző. Egy-egy ház külön áll a dombokon. A házak a birtok első tulajdonosáról kapták a nevüket. Ezt örökölték az új lakók. (pl. Borovnyák-ház)
A vidék erdős voltából adódóan az építkezés anyaga a fa volt. A ház alapjai a földre helyezett erős tölgyfagerendák voltak, a falakat fenyőgerendákból készítették keresztvéges csapolással. A vakolat szalmatörekes sározás volt, amit meszeltek, illetve az alsó részen agyaggal kenték. A tetőt rozsszalmával - zsuppal -fedték, vagy fazsindellyel. Az ablakok eleinte kicsik voltak, kevés fényt engedtek be, inkább szellőzési szerepük volt.
Az épületek elhelyezését tekintve eleinte a vonalas építkezés volt a jellemző - szoba, konyha, kamra, ólak. A konyha füstöskonyha volt, kemencével és főzőpadkával. Jelentősebb szereppel bírt, mint a szoba, az élet központja volt. A kemencét a szoba felőli sarokban helyezték el, összeköttetésben állt a szobai kályhával, így azt is a konyhából fűtötték.
Nagyobb gazdaság esetén az épületek vonalas elhelyezése nem volt célszerű, ezért ahol a telek nagysága és formája megengedte az istállót és a pajtát lakórész végébe, arra merőlegesen építették, a harmadik oldalara kerültek az ólak, a negyedik oldalt kerítés zárta le. Így alakult ki az Őrség egyik legjellegzetesebb épület formája, az un. úgynevezett kerítettház. A zárt udvaron kapott helyet a lábasjószág egy része, így nem kóboroltak el és a vadtól, meg a betyároktól is védve voltak. Az őrségi telkek legszembetűnőbb épületei a különálló pajták, melyek méreteikkel is kitűnnek.
A házakhoz gyakran önálló kamraépületek is tartoztak, ezek a kástuk. Ma már egyedülálló épület a szalafői Pityerszeren látható emeletes kástu, melynek földszinti részén tárolták a zöldségféléket és a bort; az emeleten a húsárut és szemes terményeket. Az alsó kamrarész mellett egyik oldaláról nyitott szín volt, itt tartották a mezőgazdasági eszközöket. Jellegzetes épület még a méhes, amiben a kasokat tartották.
A XIX. század vége felé kezdett megváltozni az építkezés anyaga. Előtérbe került a tégla, hiszen a készítéséhez szükséges agyag helyben fellelhető volt. A tetőfedés anyaga a cserép lett. A tornác lerövidült, így alakult ki az úgynevezett kódisállás.
Az Őrség területén nem volt jellemző a kővárak építése, szerepüket az erődszerű templomok vették át. Többnyire román- vagy gótikus stílusban épültek Árpád-kori alapokra. Legszebb példái a veleméri, őriszentpéteri, hegyhátszentjakabi, szőcei templomok. A népi faépítészet remekei az un. szoknyás haranglábak, ezek legszebb példái a pankaszi-, a gödörházi-, a kercaszomori harangláb. A népi vallásosság megjelenítői az utak menti pléh- és fa Krisztusok.
Hagyományos kisparaszti gazdálkodás
Az őrségi táj képét az itteni ember formálta, alakította, tartotta fenn az évszázadok során. A tájkép alakulása a gazdálkodással függ össze. A családok önellátásra törekedtek, kisparaszti gazdálkodást folytattak.
A terület természeti adottságai, jellegzetességei miatt elsősorban az állattenyésztés és az erdőgazdálkodás volt a jelentős. A növénytermesztés a hűvösebb, csapadékosabb éghajlat és a domborzat, illetve a talaj adottságai miatt kisebb szereppel bírt.
A szántóföldi gazdálkodásra az úgynevezett bakhátas művelés volt a jellemző. Bakhátakat alakítottak ki a humuszréteg összeszántásával, a lefolyó a víz pedig a barázdák agyagát mosta. Házaik körül a laposabb részeken helyezték el a szántókat, ahol elsősorban rozsot termeltek, illetve takarmánynövényeket árpát, zabot, valamint kölest, hajdinát, krumplit, káposztát, répát, tökféléket, kendert stb. A tökfélék magjából ma is olajat ütnek, a többi részét, pedig állatok etetésére használják.
A meredekebb oldalak extenzív kaszálógyümölcsösöknek adnak otthont, amik régi hagyományos gyümölcsfajtákat őriznek pl. búzaérő szilva, zabérő körte, pogácsa alma, tökalma stb. A gyümölcsök egy részét aszalták, lekvárt főztek és pálinkát is készítettek belőlük.
A völgy talpakban, az összegyűlő vizek hatására dúsfüvű kaszálórétek alakultak ki, ezeket évente kétszer kaszálták, május végén - június elején, illetve augusztus végén - szeptember elején.
Az őrségi végeken az állattartás volt az, ami a megélhetést adta. A szarvasmarha tenyésztés volt a legjellemzőbb, magyar tarka marhát tartottak. A legszegényebb gazdáknak is volt 1-2 tehenük, igavonásra, ill. a család tej szükségletének biztosítására. A világháborúk előtt osztrák kereskedők jártak ide a hízlalt jószágért és lábon hajtották el őket a vásárokra (Bécsbe, Grazba). A teheneket istállózó állattartással tartották, ritkábban legeltettek is. A marha tenyésztés mellett a hidegvérű ló (pl. muraközi) tartásának is jelentős hagyományai voltak.A módosabb gazdák 4-6 lovat is tartottak.
Az őrségi emberek a kultúrgazdálkodás mellett természetesen hasznosították az erdei melléktermékeket is, az ízletes gombákat (szárították), az erdei gyümölcsöket (szeder, málna, áfonya, kökény, szamóca, mogyoró, bodza), a mézet, a gyantát stb.-t.
A sok csapadék és az agyagos talaj miatt gyakori a pangóvíz, melynek helyi hasznosítása a "tóka", ami 1-2 m átmérőjű és 1-2 m mély vízgyűjtő gödör. Szinte minden ház portáján megtalálható, vizét állatok itatására és mosásra használták.
Népi kismesterségek
A paraszti életben az emberek mindennapi használati tárgyaik jelentős részét saját maguk készítették. A népi mesterségek közül talán a legjelentősebb a gelencsérek, fazekasok munkája. Az itteni emberek az agyagból aranyat "csináltak". A mesterség apáról fiúra szállt. A fazekasok áruikat szekerekre rakták és messzi tájakra vitték, ahol gabonára cserélték. A köcsögök, tepsik, lábasok, tányérok, fazekak hagyományos, őrségi színű mázakkal: sötétzölddel, barnával készültek. A legjelentősebb fazekas hagyományok Magyarszombatfán, Gödörházán lelhetők fel.
A fazekas mesterség mellett az erdőkből adódóan virágzott még a fafaragás, az asztalosság is. A fűzvesszőkből pedig kosarat fontak, de rozsszalmából is készítettek különböző formájú- és méretű tárolóedényeket úgynevezett kópic kötéssel.
_1.jpg)
