A nyári tőzike nevével ellentétben nem nyáron, hanem április közepétől június elejéig nyíló, 60 cm-esre is megnövő amarilliszféle (Amaryllidaceae). A tőzike nemzetség másik faja, a hazánkban szintél előforduló és ugyancsak védett tavaszi tőzike (L. vernum) kora tavasszal nyíló vadvirág. E faj jóval alacsonyabb, és tőkocsányán csak egy vagy ritkábban kettő virág nő, míg a nyári tőzike esetében a virágok száma rendszerint több, elérheti a nyolcat is. A virágok méretében és húsos tokterméseik alakjában is mutatkozik különbség: a tavaszi tőzike virága másfél cm-nél rendre nagyobb és tokja elliptikus, míg termetesebb rokonának virágai kisebbek (de olykor lehetnek 2 cm-esek is) és toktermései gömbösek. A nyári tőzike hagymából növő szára (tőkocsánya) és levelei hamvas kékeszöldek, hosszuk nagyjából megegyező. A húsos, tompa csúcsú tőálló levelek szálasak, általában kb. 1 cm (max. 2 cm) szélesek. Virágai hosszú kocsányokon, eleinte húsos, később hártyásodó felálló fellevél hónaljából fejlődnek. A lepel hat tagú, bókoló, fehér; a hegyesedő csúcsú, de tompa végű cimpák csúcsi része zöldes, olykor sárgás foltot visel. A bibe és a hat porzó a lepelből nem áll ki. Virágait rovarok porozzák be.

 

A tőzikék tudományos neve – Leucojum – görög eredetű összetett szó, melyben a fehér és az ibolya színekre utaló szavak rejlenek. A fajnév – aestivum – pedig „nyári”, tavaszi rokonához képest mindenesetre későbbi virágzására utal. Egyik angol nevének fordítása nyári hópehely. Ez más nyelvben is megjelenik, míg másutt a virág színéből, harang alakjából vagy mocsaras élőhelyéből keletkezett a helyi (népi) elnevezés. Régi magyar neve, a tőzegviola szintén élőhelyére utal.

 

A tőzike nemzetség két faja legközelebbi rokonságban a közismert hóvirágokkal (Galanthus spp.) áll. Régebben a tőzikék közé sorolták a száraz termőhelyeken élő, keskenyebb levelű, ma már önálló nemzetséget alkotó Acis-fajokat is.

 

A nyári tőzike széles elterjedésű atlanti-mediterrán faj, áreája a Brit-szigetektől DNy-Ázsiáig (Dél-Ukrajna, Kaukázus), Iránig északi részéig húzódik. A nyugat-mediterrán térségben és részben a Brit-szigeteken egy korábban virágzó és kisebb termetű alfaja (subsp. pulchellum) él.

 

Hazánkban a legnagyobb állományait alföldi folyóink mai és egykori árterein találjuk, de előfordul a Dráva, a Mura és a Hernád környékén, a Szigetközben, a Hanságban, Belső Somogyban, Zselicben, a Baranyai-dombvidéken, a Völgységben és a Nyírségben is.

 

Üde, mocsaras, láposodó, általában időszakosan vízzel borított termőhelyeken él. Megtalálhatjuk liget- és láperdőkben, mocsarasodó fáslegelőkön, mocsárréteken, magassásosokban. A Leucojo aestvi–Salicetum albae nevű ártéri növénytársulás (magyarul fűzliget) névadó faja.

 

Hazánkban elsősorban élőhelyeinek kiszáradása, megszűnése (pl. erőteljes becserjésedés, feltörés) miatt van visszaszorulóban. Mérgező, így a legelő állatok kerülik, de kirándulók – néhol mint „lógyöngyvirágot” – sajnos gyakran szedik csokorba. Nehezíti tőzikéink védhetőségét, hogy dekoratív voltuk miatt létezik árusított kertészeti változatuk is.

 

Elterjedési területén a nyári tőzikét több országban ritka, valamilyen szinten veszélyeztetett fajként tartják számon. Az angliai Berkshire megye vadvirág jelképe 2002 óta. Ma már a potenciálisan veszélyeztetett hazai fajok közé tartozik; jogszabályi védelmet 1982 óta élvez, természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

 

Több helyen, így Szigetbecse, Érd, Kakpuszta, Csáfordjánosfa mellett találunk „Tőzike tanösvény”-t, melyek a tavaszi vagy a nyári tőzike virágzásakor felejthetetlen élményt kínálnak.

(Forrás: evvadviraga.hu)