|
Hazánkban a jelentősebb folyóvizek és a nagyobb tavak lakója, de sehol sem gyakori. Európában a sebezhető fajok közé tartozik, ezért nagyobb kíméletet érdemelne. A horgászok nagy része egyetért azzal a javaslattal, hogy a kősüllő legkisebb fogható mérete 20 helyett 25 centiméterre, a naponta elvihető mennyiség pedig a jelenlegi 3 kilogrammról 3 darabra változzék.
Ismertetőjegyek. A süllőhöz küllemében és életmódjában is nagyon hasonló, de annál kisebb növésű faj neve félrevezető lehet, ugyanis egyáltalán nem igényel köves aljzatot, sőt olyan iszapos helyeken is megél, amelyeket termetesebb rokona már elkerül.
Megnyúlt, aránylag alacsony, oldalról lapított testű hal. Feje hosszú, a szeme nagy, ehhez mérten az orra rövid, nem sokkal haladja meg a szem átmérőjét. Szája csúcsba nyíló, elég nagy, de fölső állkapcsának vége nem ér túl a szem középvonalán. Szájában erős fogak ülnek, de a többi közül kiemelkedő ebfogai csak a 10-15 centinél kisebb, fiatal példányoknak vannak. Körülbelül azonos magasságú hátúszói közül az elsőben 12-14 tüske, a másodikban 20-22 elágazó sugár számolható. Farokúszója jól fejlett, a széle enyhén bemetszett. Farkalatti úszója rövid, benne 9-10 osztott sugár van. Pikkelyei aprók, számuk az oldalvonalon 70-83. Zöldesszürke oldalát határozottabb vonalú sötét harántsávok tarkítják. A nagyobbak testhossza 25-30, esetleg 40 cm. A hazai horgászrekord 3,2 kg (1980).
Hasonló fajok. Legjobban a süllő hasonlít hozzá, de annak orra és teste nyújtottabb, oldalainak harántsávozása szabálytalanabb és elmosódottabb, a szája nagyobb – fölső állkapcsa nemcsak a szem középvonalán, hanem többnyire a hátulján is túlér –, és a nagyobb példányoknak is van ebfoga. A sügér magasabb hátú, és első hátúszójának végén egy nagyobb fekete folt van.
Környezet. Elsősorban a dévérzónában él, bár kisebb számban a márnazónában is előfordul. Az állóvizek közül a sekély, iszapos medrű tavakban, holtágakban illetve a tavak és holtágak ilyen jellegű részein jelentősebb állományai alakulhatnak ki, de az elmocsarasodott vizekben nem él. A síkvidéki víztározókban kezdetben még ritka, de a feltöltődés előre haladásával nő a gyakorisága. Többnyire ragaszkodik a nagyobb víztérhez, ahol a rosszabb vízminőséget is elviseli, de kis vizekben nemigen találjuk meg.
Táplálék. Kezdetben planktonszervezetekkel, majd fenéklakó gerinctelen állatokkal táplálkozik, az idősebbek pedig fokozatosan áttérnek a ragadozásra, apróbb halakat fogyasztanak.
Szaporodás. Három- vagy négyévesen válik ivaréretté, szaporodása márciustól június végéig is elhúzódhat. Íváskor a növényekkel benőtt szélvizekbe, folyóknál az elöntött hullámtérre vonul. A növényzetre tapadó megtermékenyített ikrát nem őrzik a szülők. Az ikraszám nőstényenként általában 30-80 ezer között mozog.
Elterjedés. Kizárólag Európában, ezen belül pedig csak a Fekete-tengerbe és a Kaszpi-tengerbe ömlő folyók vízrendszerében honos. A két legnagyobb elterjedési körzete a Duna és a Volga medencéje. Hazánkban őshonos, főként nagyobb vizeinkben fordul elő:
· Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Ipoly, Váli-víz,
· Dráva, Mura,
· Tisza, Szamos, Bodrog,
· Hármas-Körös, Kettős-Körös, Hortobágy-Berettyó, Sebes-Körös, Berettyó, Maros,
· Balaton, Kis-Balaton, Fertő, Velencei-tó, Tisza-tó,
· egyéb tavak, halastavak, holtágak, nagy csatornák.
Jelentőség. A kősüllő természetes vizeink halászatában kisebb, a horgászfogásokban valamivel nagyobb jelentőséggel bír. A kifogott mennyiség azonban még a horgászzsákmányban is csak 1-10 százaléka a süllőének, tehát a kősüllő nem tartozik a gazdaságilag igazán fontos halaink közé. Húsa egyébként kitűnő minőségű, a süllőével egyező értékű. Európában sebezhető fajok között tartják számon.
Forrás: a Magyar Haltani Társaság közleménye
|
_1.jpg)
